Posterous theme by Cory Watilo

A Critical Mass és a rendőrség esete

Tegnap, a nemzetközi autómentes napon volt az őszi Critical Mass.
Ezúttal nem lezárt útszakaszokon terkertünk, hanem a forgalomban, ami
amúgy a Critical Mass eredeti filozófiája is.

Én két és félszer tekertem végig a Nagykörúton a forgalomban, és az én
tapasztalataim szerint nagyjából annyi hülye biciklis volt, mint
amennyi hülye autós. Mindkettő elenyésző számban.

Persze a hülye autós egy ilyen tömegdemonstráción sokkal veszélyesebb, mint a hülye biciklis, aki maximum a saját épségét kockáztatja azzal, ha belemegy a tilos jelzésnél a kereszteződésbe, vagy kivilágítatlanul kószál a tömegtől elszakadva. A tömött biciklis sor mellett centikkel 70-80-ra felgyorsító, tülkölő autó viszont nem csak saját magát, hanem több tucat biciklist is veszélyeztetett, köztük nem kevés fiatalkorút és gyereket is.

(fotó: HVG.hu)

De mondom, az autósok és a biciklisek többsége kulturáltan viselkedett
most is, és ezt minden évben nagyszerű megtapasztalni. A bicajosok
zöme törekedett arra, hogy az autósok elférjenek a belső sávban, mint
ahogy az autósok zöme is törekedett arra, hogy kiszámíthatóan, a
szokásosnál kisebb sebességgel haladjon el a biciklis menetoszlop
mellett.

Amire azonban nem volt szükség ezen a rendezvényen, az a rendőrség
leckéztető fellépése. A hírek szerint jópár bicajost félreállítottak
és megbüntettek olyan dolgok miatt is, mint például a küllőprizma
hiánya, vagy a láthatósági mellény elmaradása.

Azt most hagyjuk, hogy lakott területen belül természetesen nem
kötelező a láthatósági mellény sem biciklisnek, sem gyalogosnak, sem


autósnak. És az is mellékes most, hogy a küllőprizma a nyolcvanas évek
vidéki közlekedési szokásaiból a KRESZ-ben ragadt butaság. A
küllőprizma városi körülmények között nem javítja a kivilágított
biciklis láthatóságát. Persze a rendőrök is nyilván tudják ezt.

A fent idézett büntetések súlya körülbelül ahhoz mérhető, mikor a városi
autósokat azért büntetik meg, mert az izzókészletük nem hiánytalan.

Nem tudom, hogy pontosan mi volt a helyszínen tartózkodó rendőrök
motivációja, de sejtésre az lehetett, hogy pár notóriusan
szabálytalankodó bicajoson (akik gondolom magasról tettek a rendőri
figyelmeztetésre) húzták fel magukat a rendőrök, és ha már őket nem
sikerült utolérniük, akkor kerestek pár bicajost maguknak, akin példát
statuálhatnak.

Mondom, mindez csak feltételezés. De nekem csak ez a magyarázat jut eszembe.

Ha egy szebb és boldogabb Budapesten élnénk, akkor a rendőrök a
megrendszabályozások helyett inkább tanácsokkal és figyelmeztetésekkel
segítenék a felvilágosító munkát. Tényleg probléma, ha egy bicajos
éjszaka nincs kivilágítva, vagy ha figyelmen kívül hagyja a KRESZ
szabályait, ám sokkal célravezetőbb - miként anno, az autózás
tömegessé válásakor is az lehetett -, ha felvilágosító és
figyelmeztető célzattal lépnek fel a rendőrök az ilyen esetekben.

Nagyon sok fiatal és gyerek vett részt a tegnapi rendezvényen, ami
amúgy a szokásos oldott hangulatban telt. Számukra, mint leendő
felnőttek számára pedig az a legjobb, ha megértik a városi együttélési
szabályokat, és ebben segítik őket és nem pedig félik, nem potenciális
szabálysértőkként tekintenek rájuk.

(Fotó: Index.hu)

Nem egyszerű egy ekkora városban, ilyen úthálózat mellett ennyi embernek minden nap együtt közlekednie. Viszont azt mindenkinek meg kell tanulnia, hogy az autósok is potenciális biciklisek, és a biciklisek is potenciális autósok. Nagy az átfedés a két csoport között. Éppen ezért fölösleges az ócska és nevetséges ellenségképek hízlalása. Az autósnak is azt kell észben tartania, amikor egy biciklissel találkozik össze az utakon, hogy az a bicajos akár az ő gyereke is lehetne. És a bicajosnak is azt kell észben tartania, hogy az autós, akivel együtt halad a forgalomban, akár az ő gyereke is lehetne. Ha vigyáznak egymásra és tisztelik egymást az emberek, abból még sosem volt oltári nagy baj.

Másként szólva: nem azért nem ütjük el a biciklist autóval, mert éppen most nincs kedvünk hozzá. És nem azért állunk meg a piros lámpánál biciklivel, mert momentán elfáradtunk. Hanem azért, mert azt a moralitást várhatjuk csak el embertársainktól, amit mi magunk is képviselünk tetteinkkel.

Ebben a városban az autósok és a biciklisek, a gyalogosok és a tömegközlekedésel utazók többsége képes kooperatívan hozzáállni az élethez. Ezt a magatartásformát is kell támogatni. Elsősorban tehát támogatni, és nem dühös arroganciával feljebb helyezni magunkat a többi embernél. Legyen szó biciklisről, autósról vagy épp rendőrökről.

Biciklizni jó, miként autózni is. És gondolom rendőrnek lenni is tud jó lenni. Na hát akkor: békés önuralmat mindenkinek.

Puglia: hétvége az olasz csizma sarkánál

Valamikor tavasszal hirdette meg a WizzAir új desztinációját, ráadásul egyik barátunk is idevalósi, úgyhogy egyből le is csaptunk két diszkont áras jegyre, mert látni szerettük volna a Mezzogiorno azon szegletét, amiről nem sokat tudunk. Végül egy hosszú hétvége mellett döntöttünk, szeptember második felében, bízva abban, hogy ott még ilyenkor is jó az idő. Nem tévedtünk.

Az olasz csizma sarkát Puglia régiónak hívják, fővárosa Bari, ide is érkezünk. Mielőtt vendéglátónk felvenne minket, még van egy fél napunk. Úgy döntünk, vonattal elugrunk a néhány tíz kilométerre található Alberobellóba. A hely az úgynevezett trullókról híres, amikről mi csak annyit olvastunk, hogy cement és habarcs nélkül épített kicsi mészkőházikók. Később vendéglátónk azt mondta, hogy a trullókat azért építették a pugliaiak (magyarosan: apúliaiak), mert ezek után a kőépítmények után nem kellett külön adót fizetniük a földesuraknak. És - eltekintve Alberobellótól - elsősorban a földművesek használták szerszámtárolásra, illetve arra, hogy kint aludhassanak a földeken, ha hosszabbra nyúlt a munka.

Alberobellóban látható a legtöbb belőlük. A domboldalba épített törpfalva sajátos látvány, főként naplementében. Ugyanakkor sokkal több látni- vagy tennivaló nem akad Alberobellóban. Ami fontosabb, hogy mindjárt két tapasztalattal is gazdagodtunk. Az egyik az, hogy bár Baritól Alberobello kevesebb, mint 70 kilométerre van, vonattal az út mégis másfél óra. A másik, ennél sokkal fontosabb dolog, hogy itt, Olaszország legdélebbi részein a szieszta 8 óra hosszan tart.

Eredeti célunk az volt, hogy a repülőről leszállva, megérkezve Bariba, majd Alberobellóban eszünk valamit. Ám odaérkezésünkkor világossá vált számunkra, hogy - leszámítva a fagyizókat - a bárok és éttermek csak este 7-kor nyitnak ki. Döbbenten konstatáltuk, hogy legkorábban vacsorázni fogunk tudni, ám szerencsénkre a trullók közelében találtunk olyan turistahelyet, ahol akadt egy-két panino így, a szesztaidő közepén is.

Az alberobellói látogatás után visszavonatoztunk Bariba, ahol vendéglátónk kocsival vett fel minket, és vitt szálláshelyünkre, Molfettába. Molfetta az a dél-olaszországi kisváros, melyet egyébként maga elé képzel az északról érkező turista. Ezer éves sikátorok közt andalgós, hangos pizzeriákkal tűzdelt, hatalmas halászkikötőbe torkolló főutca, és a többi.

Másnap a pár kilométerre lévő Giovinazzóban kezdtük a strandolást. Itt sziklás a tengerpart, ám ennek megfelelően a víz sokkal tisztább, és a tengerbe türemkedő sziklákon kényelmesen lehet napozni is. Ide már vendéglátóinkkal együtt mentünk, akik jó előre meg is vásárolták az ebédünket (néhány hallatlanul finom focacciát és egy jó adag prosciutto crudót), úgyhogy nem maradtunk éhen az extrahosszú sziesztaidőben sem.

Később feltámadt a szél, úgyhogy időszerű volt átnézni a szomszédos Barletta végtelen hosszú homokos tengerpartjára, kite-ozni. Barletta tengerpartja nagyon hasonlít az észak-olasz strandokhoz, annyi különbséggel, hogy itt valóban addig tart a homokföveny, amíg a szem ellát, ráadásul ebben az időszakban a helyiek már kevesebbet járnak le a tengerpartra, úgyhogy szinte elveszik az a pár tucat kite-ozó és fürdőző a tengerparton.

Este Traniba mentünk vacsorázni. A fiatalok és az idősebbek az utcán korzóznak, igazi esti forgatag, gyönyörű, giccsbe hajló kikötővel és utcácskákkal, éttermekkel, és persze szórakozóhelyekkel.

Alberobello után Trani volt a második hely, ahol egyáltalán hallottunk idegen (értsd: nem olasz) szót is. Vagyis itt már turisták is megfordulnak. Csakúgy mint a sziklaszirtekre épült Polignano a Mare-ben, aminél sokkal romantikusabb, cukibb olasz kisvárost még a Disney sem tudna rajzolni. A város közepén található, sziklákszirtek közé ékelődő strandjával, a sikátoros, zegzugos ódon utcácskáival, melyek rendre a sziklaszirt szélére vezetnek, majd a nyílt tenger látványát tárják elénk. Polignano tehát olyan, mintha ezer éve épp nászutasoknak tervezték volna. Persze, miként a térség összes tengerparti városa, Polignano múltja sem volt csupa öröm és vígadás. A kikötők birtoklásáért az ókor óta hatalamas küzdés volt az aktuális, világuralomra törő népek részéről.

Végül Bariban is tettünk egy sétát. Bár vendéglátónk szerint Puglia fővárosa nem a legkáprázatosabb hely a földön, azért az óvárosi rész, ami egyben a szórakozónegyed is, pont olyan gyönyörű, és egyszersmind zabolázatlan, mint Trani, csak épp sokkal nagyobb.

Nem tudom, hogy a WizzAir mennyi ideig fogja fenntartani ezt a desztinációját, de jövőre érdemes legalább egy hosszú hétvégére ellátogatni ide. Ami mindenképpen javallott: némi olasztudást felszedni, plusz autót bérelni. Ugyanis a legszebb helyekre a legegyszerűbben autóval tudunk eljutni. Olaszország ezen szegletében a tömegközlekedés nincs valami jól kialakítva. És ha igazán szép strandokra, igazán szép tengerparti kisvárosokban szeretnénk tenni pár órás túrákat, az autóbérlés megkerülhetetlen.

Még egy varázsa van Pugliának: valahogy a német, a holland és a brit turisták eddig nem fedezték fel maguknak. Pedig az árszínvonal körülbelül a magyarországiéval megegyező, ráadásul hatalmas történelmi utazásokat lehet tenni, a környék szinte minden szegletében találni valami magávalragadót. A már említett Alberobello és Polignano mellett itt van Monopoli, Gallipoli, közel a Tarantói-öböl, a Castel del Monte, a középkori hangulatú Ostuni, a Dél Firenzéje, vagyis Lecce, a castellanai barlangok, a sajátos görög-olasz kultúrában élő Grecìa Salenta, a mesés tengerpartú Torre Sant'Andrea, az altamurai előember, stb, stb.

Négy nap csak arra volt elegendő, hogy a sós tengerillattal átitatott hátsó-olaszországi mindennapokban elmerüljünk egy kicsit. Puglia ennél jóval több és érdekesebb... Mi mindenképpen visszanézünk jövőre.