Oscar-díjas mozira beülni mindig egy kicsit hálátlan dolog. A néző keresi a filmben, hogy az vajon mitől kapta meg a legjobb alkotásnak és rendezésnek járó elismerést. Plusz a Hurt Locker esetében még az is külön leköti az ember figyelmét, hogy próbálja tetten érni, miként rendez egy nő háborús filmet.

Utóbbit én hiába kerestem. Kathryn Bigelow pont úgy beszél egy háborús témáról, mint egy férfi rendező. Talán csak az öncélú akciójelenetekből van kevesebb. És talán ez is a film egyik igazi erénye.

A Hurt Locker pozitívuma maga a témaválasztás. Nem harcoló alakulatok tettein keresztül látjuk a "háborús övezetet", hanem bombákat hatástalanító tizedesek és őrmesterek mutatják meg nekünk, hogy milyen Irak az amerikai katona szemével. Tényleg, milyen is?

Hát olyan, mint amilyen a Vietnámban állomásozó amerikai tengerészgyalogosok szemével, akik ülnek a foxhole-ban, és várják, hogy történjen a borzalom. Csak a dzsungelt lecserélte a történelem sivatagra, tök egyformának kinéző betontömbökre, és az onnan kikandikáló iraki szempárokra.

Az ellenség pedig esetünkben nem a taposóakna, a repülő gránát, a vállról indított rakéta, hanem az autóba, földfelszín alá, és testre erősített, gazdátlan bomba. Ráadásul a feladat nem az, hogy hogyan kerüljük el a bombákat, hanem éppen ellenkezőleg: ki kell bújni a foxhole-ból, oda kell menni, meg kell fogni, testközelből kell kezdeni valamit az életveszéllyel. Egy milliméterre a biztos haláltól.

A Hurt Locker az én olvasatomban arról szól, hogy egy háborús szituációban nem lehet lelki megroppanás nélkül részt venni. Még akkor sem, ha az ember nem a ténylegesen harcoló alakulatoknál szolgál. A Deer Hunter-ből (Szarvasvadász) megismert orosz rulett-szindrómát itt most a bizonytalan állagú, nagy pusztítóerejű, (még) fel nem robbant bombák adják, amikhez közel kell tudni menni, szét kell tudni szerelni. Ha sikerül.

Minden bevetés egy orosz rulett. És minden orosz rulettel egy kicsit leépül a személyiség, egy kicsit hosszabb ideig tart a sokkhatás és a poszttrauma. Mígnem kialakul a függőség ezzel az abnormális helyzettel. Itt nem a megsebesülés, a lebénulás a rizikófaktor, hanem az, hogy úgy robbant fel egy bomba, hogy a cafatjaidat sem találják meg soha. Pörög a rulett.

Kathryn Bigelow filmje azonban nem mutatja meg teljes valójában ezt a lelki és szellemi feszültséget és átalakulást (leépülést). Kényesen vigyáz arra, hogy az Irakban szolgáló amerikai katonákat ne mutassa be sem túlságosan pipogyának, sem túlságosan vakmerőnek, sem túlságosan hősiesnek. Néha el-elmozdul finoman egy-egy irányba, de aztán gyorsan visszakanyarodik középre.

Ez a fajta kimért vonalvezetése a filmnek európai szemmel nézve inkább a felületesség jele. A mélyre hatolni nem akarás, a "túlzott" drámaiságtól való tartózkodás, az "igazi" fájdalmak, feszültségek és lelki roncsolódások ábrázolásának elkerülése. (Arról beszéljenek a dokumentumfilmek... Ha majd egyszer lesznek.)

A Hurt Locker arról a katonai profizmusról szól, melynek sem célja, sem jól felfogható értelme nincsen. Tök mindegy, hogy Camp Victorynak vagy Camp Almost Victorynak hívják a tábort, ahol a katonák laknak. Ők eleve tudják, hogy itt semmi olyan nem vár rájuk, ami egy katonát lelkesíthetett mondjuk a napóleoni háborúk idején.

Ellenség, cél, egyértelmű győzelem, világos indok híján marad a szakértelemmel és önfeladással párosuló orosz rulett a sivatagban, esetleg egy lepusztított sivatagi településen.

(Btw, a legjobb filmnek járó Oscar - főként a többi versenyző alkotását tekintve - megérdemelt.)