Posterous theme by Cory Watilo

Filed under: ajánló

Fesztiválkörkép: Rock Werchter, Balaton Sound, Hegyalja Fesztivál

Valószínűleg ketten vagyunk az univerzumban, akik a címben jelzett mindhárom fesztiválon jelen voltak idén.

Az első, a Rock Werchter valami olyasmi Belgiumban, mint nálunk a Sziget. Bár csak két színpad van, és a fesztivál területe is jóval kisebb, a tömeg, a por, és a hangulat is leginkább a Szigetével összemérhető.

A Werchter azonban nem olyan jó fesztivál, mint amilyen a Sziget. Bármennyire is azt gondolnánk, hogy egy olyan jómódú országban, mint Belgium, sokkal jobb fesztiválokat rendeznek, ez a valóságban nincs így. Legalábbis a Werchterről ez biztosan nem mondható el.

Kezdjük mindjárt a legfájdalmasabb dologgal: a Werchtert idén 33 fokos rekkenő hőségben rendezték meg, ám a szervezőknek eszük ágában nem volt árnyékhelyeket biztosítani a fesztiválozóknak. Flamand barátaink szerint általában az eső szokta elmosni a júliusi fesztivált, ám erre sem készülnek a szervezők. Hagyják, hogy hadd ázzon a több tízezer fesztiválozó, vagy süljön a napon, sörrel a kezében.

Magyar szemmel a másik horror dolog a Werchteren maguk az árak. Lévén Belgiumban vagyunk, a sört nem korsóban, hanem pohárban mérik. Ám a Werchteren egyes sörök esetében ez nem 3, hanem 2 decilitert jelent. Darabonként 2-3 eurós összegért.

Ugyanakkor pár dologban jobb ez a fesztivál, mint a Sziget. Az egyik, hogy megbízható a sör és az ételek színvonala is. A fesztiválozó közönség valamivel kulturáltabb, bár az is igaz, hogy a Werchteren idén az elsőszámú szórakozás az volt, hogy a részegebb belgák és küldöldi fesztiválozók bedobálták a pár kortynyi sört tartalmazó poharakat a tömegbe.

Persze a belgák, és legfőképp a flamandok békés emberek. Úgyhogy ennél komolyabb balhézásoknak nyoma sem volt.

Kis szocigráfiai kitérő: a Belgiumot ismerők számára minden bizonnyal érdekes lehet, hogy a Werchteren szinten csak és kizárólag fehér flamandokat és vallonokat találunk. A belgiumi kissebségek szinte teljes mértékben elkerülik ezt a rendezvényt. Nyilván elsősorban a zenei felhozatalnak köszönhető mindez. Hiszen a rockzene továbbra is általában a fehér nyugati fiatalság zenéje.

A Werchteren a legkatasztrofálisabb dolog mégsem maga a fesztivál, hanem az onnan való hazajutás. Mert az még pozitívum, hogy a belépőjegy mellé kap az ember egy ingyen retúr vonatjegyet, és a leuveni pályaudvarról ingyen buszok visznek el Werchterbe. Csakhogy a hazajutás már nem ilyen kulturált.

A fesztivál - nem vicc - hajnali 2-kor egyszerűen bezár. És akinek nincs sátorhelye, az szépen mehet vissza a leuveni pályaudvarra, és ott a váróteremben várhatja ki, hogy hajnali 5 körül megérkezzen az első vonat, ami Brüsszel vagy Antwerpen felé megy. (pár fotó itt.)


Ahogy hazaértünk Belgiumból, egyből vettük is az irányt a Balaton Sound felé. A korábbi évekhez képest érzésre sokkal zsúfoltabb volt a fesztivál. Mozdulni is alig lehet, hatalmas a forróság, és - a Werchterhez képest mindenképpen - egy nagy divatbemutatóra hasonlít ez az egész összejövetel továbbra is.

A férfiak szerintem külön a Sound miatt gyúrnak, és borotválják le a mellkasukat. A csajok próbálják beizzítani a plázák ruhaboltjaiban vásárolt, legtrendibbnek ítélt fürdőruhájukat. Természetesen akinek nincs márkás flipflopja, az nem is ember. Mint hogy a márkás napszemüveg, és a tömeggyártásban készülő egynyári divatokból is itt látható a legtöbb.

Hazatérve Belgiumból ez valahogy sokkal jobban feltűnt, mint az elmúlt években. A magyarok egyszerűen az ilyen fesztiválokat inkább saját divatbemutatójuknak gondolják. Az önfeledtség, haverkodás, szórakozás itt önmagában nem annyira érték. Ki tud jobban pózolni? Kin van menőbb felső vagy flipflop? Kinek van nagyobb autója, és mennyire mer közel parkolni azzal a fesztiválhoz? Ezek a dolgok tűntek fel idén a leginkább.

Hangulatra tehát rosszabb egy picit, mint a Werchter. Zenei felhozatalban is. Függetlenül attól, hogy nem ugyanazon a zenei palettán focizik a két rendezvény. A szervezés viszont sokkal jobb, mint a belga fesztiválon.

Vegyük akkor a harmadikat, a Hegyalja Fesztivált. Egy kedves ismerősöm, Korbely Gyuri invitálására látogattunk el idén a tokaji fesztiválra. Nagyon sokat nem vártam tőle, hiszen a zenei felhozatal egyáltalán nem az én ízlésem.

Ehhez képest a benyomásaink nagyon pozitívak voltak. A fesztivál maga gyönyörű helyen van. Az emberek kedvesek, barátságosak. sokkal inkább önmagukat adják, mint mondjuk a Soundon. Rongyrázás helyett inkább a szabadságérzés dominál. Kicsit a korai Szigetekre hasonlít.

Nincs tömeg, ami nagyon jó érzés. És még egyszer hadd hangsúlyozzam a legfontosabbat: barátságos emberek járnak oda. Vidéki punkok, rockerek, alterosok, szkinhedek. Nagyon jól éreztük magunkat. És persze egy sor érdekes zenét is hallottunk, amit amúgy sosem hallanánk, mert a budapesti fiatalok szórakozóhelyein évek óta csak Dave Guetta szól. Vagy még valami annál is förtelmesebb és jellegtelenebb bulizene.

A Hegyalján persze sokkal nagyobb arányban vannak srácok, mint csajok. Mondjuk 70-80 százalékos a férfiak túlsúlya. Lehet, hogy ez is az oka annak, hogy a rongyrázás egyáltalán nem jellemző erre a fesztiválra.

Szóval a számunkra is meglepő végső sorrend a következőképpen alakult: 1. Hegyalja, 2. Werchter (főleg az újdonság ereje miatt), és 3. Balaton Sound (az egyetlen fesztivál, ahol nem sikerült idén hangulatba jönni).

Jövőre a Les Ardentes-t, a Roskildét és pár magyarországi fesztivált céloztuk be.

Blur: No Distance Left To Run (2010)

Így a 10-es évek hajnalán kezd minden gyanússá válni, ami a kilencvenes években történt zeneileg. Blur? Britpop... Kit érdekel?

Dylan Southern és Will Lovelace dokumentumfilmje nem csak a zenekar történetét kísérli meg bemutatni, de egyben közelebb is visz annak megértéséhez is, hogy miért és hogyan jött létre a kilencvenes években a britpop zenei irányzat.

Ami talán még ennél is fontosabb, egy sztárzenekar tagjait sikerül őszinte vallomásra bírnia a rendezőknek. A kezdeti bénázások, sztárallűrök, az Oasis és a Blur között mesterségesen generált versengés, majd a zenekar útkeresése, újradefiniálása, kudarca, szétesése, és az egymásra találás története a No Distance Left To Run.

Ami számomra meglepő, hogy a zenekar tagjai tényleg őszintén képesek beszélni problámáikról - hogy hogyan változtak az évek, évtizedek alatt. Miért nem működött egy ponton a barátságra épülő zenekar. És hogyan oldotta meg a megbocsátás és a barátság mégis a konfliktushelyzeteket.

A zenekar tagjai egyenként, külön utakon találták meg az elmúlt 20 évben saját zenekaruk helyét, értelmét.

A Blur tagjai sokkal szimpatikusabbak és szerethetőbbek ebben a dokumentumfilmben, mint amilyennek mutatták magukat anno a zenei magazinokban.

Valahogy az is az érzése az embernek, hogy ez az zenekar 2009-re érett be igazán.

Kathryn Bigelow: The Hurt Locker (A bombák földjén)

Oscar-díjas mozira beülni mindig egy kicsit hálátlan dolog. A néző keresi a filmben, hogy az vajon mitől kapta meg a legjobb alkotásnak és rendezésnek járó elismerést. Plusz a Hurt Locker esetében még az is külön leköti az ember figyelmét, hogy próbálja tetten érni, miként rendez egy nő háborús filmet.

Utóbbit én hiába kerestem. Kathryn Bigelow pont úgy beszél egy háborús témáról, mint egy férfi rendező. Talán csak az öncélú akciójelenetekből van kevesebb. És talán ez is a film egyik igazi erénye.

A Hurt Locker pozitívuma maga a témaválasztás. Nem harcoló alakulatok tettein keresztül látjuk a "háborús övezetet", hanem bombákat hatástalanító tizedesek és őrmesterek mutatják meg nekünk, hogy milyen Irak az amerikai katona szemével. Tényleg, milyen is?

Hát olyan, mint amilyen a Vietnámban állomásozó amerikai tengerészgyalogosok szemével, akik ülnek a foxhole-ban, és várják, hogy történjen a borzalom. Csak a dzsungelt lecserélte a történelem sivatagra, tök egyformának kinéző betontömbökre, és az onnan kikandikáló iraki szempárokra.

Az ellenség pedig esetünkben nem a taposóakna, a repülő gránát, a vállról indított rakéta, hanem az autóba, földfelszín alá, és testre erősített, gazdátlan bomba. Ráadásul a feladat nem az, hogy hogyan kerüljük el a bombákat, hanem éppen ellenkezőleg: ki kell bújni a foxhole-ból, oda kell menni, meg kell fogni, testközelből kell kezdeni valamit az életveszéllyel. Egy milliméterre a biztos haláltól.

A Hurt Locker az én olvasatomban arról szól, hogy egy háborús szituációban nem lehet lelki megroppanás nélkül részt venni. Még akkor sem, ha az ember nem a ténylegesen harcoló alakulatoknál szolgál. A Deer Hunter-ből (Szarvasvadász) megismert orosz rulett-szindrómát itt most a bizonytalan állagú, nagy pusztítóerejű, (még) fel nem robbant bombák adják, amikhez közel kell tudni menni, szét kell tudni szerelni. Ha sikerül.

Minden bevetés egy orosz rulett. És minden orosz rulettel egy kicsit leépül a személyiség, egy kicsit hosszabb ideig tart a sokkhatás és a poszttrauma. Mígnem kialakul a függőség ezzel az abnormális helyzettel. Itt nem a megsebesülés, a lebénulás a rizikófaktor, hanem az, hogy úgy robbant fel egy bomba, hogy a cafatjaidat sem találják meg soha. Pörög a rulett.

Kathryn Bigelow filmje azonban nem mutatja meg teljes valójában ezt a lelki és szellemi feszültséget és átalakulást (leépülést). Kényesen vigyáz arra, hogy az Irakban szolgáló amerikai katonákat ne mutassa be sem túlságosan pipogyának, sem túlságosan vakmerőnek, sem túlságosan hősiesnek. Néha el-elmozdul finoman egy-egy irányba, de aztán gyorsan visszakanyarodik középre.

Ez a fajta kimért vonalvezetése a filmnek európai szemmel nézve inkább a felületesség jele. A mélyre hatolni nem akarás, a "túlzott" drámaiságtól való tartózkodás, az "igazi" fájdalmak, feszültségek és lelki roncsolódások ábrázolásának elkerülése. (Arról beszéljenek a dokumentumfilmek... Ha majd egyszer lesznek.)

A Hurt Locker arról a katonai profizmusról szól, melynek sem célja, sem jól felfogható értelme nincsen. Tök mindegy, hogy Camp Victorynak vagy Camp Almost Victorynak hívják a tábort, ahol a katonák laknak. Ők eleve tudják, hogy itt semmi olyan nem vár rájuk, ami egy katonát lelkesíthetett mondjuk a napóleoni háborúk idején.

Ellenség, cél, egyértelmű győzelem, világos indok híján marad a szakértelemmel és önfeladással párosuló orosz rulett a sivatagban, esetleg egy lepusztított sivatagi településen.

(Btw, a legjobb filmnek járó Oscar - főként a többi versenyző alkotását tekintve - megérdemelt.)

2009 popzenéi

DJ Earworm összetolta 2009 25 legnépszerűbb amerikai dalát egyetlen mashupba. Az önálló dalként is működő 4:45 perces szerzemény innen tölthető.

A Pitchfork szerint 2009 dala a My Girls (Animal Collective), albuma pedig a Merriweather Post Pavilion (Animal Collective). A New York Magazine szerint a Black Eyed Peas, a Spinner szerint a  Standing on the Shore (Empire of the Sun), a Guardian szerint a The xx vitt mindent 2009-ben. Ha messziről nézünk rá az év végi zenei toplistákra (iTunes eladások, Last.fm leghallgatottabbak), akkor pedig Lady Gaga tűnik még annak az előadónak, akinek be kell majd ugrania, ha visszagondolunk erre az évre.

Nekem ezek voltak a kedvenc albumaim 2009-ben: Xx (The xx), It's Blitz (Yeah Yeah Yeah's), Two Suns (Bat For Lashes), The Pains of Being Pure at Heart (The Pains of Being Pure at Heart), Fun and Laughter (Land of Talk), The Eternal (Sonic Youth), Fantasies (Metric), Ask the Night (Orenda Fink), Bleach - Deluxe Edition (Nirvana).

James Cameron: Avatar

Nyilván már mindenki látta, úgyhogy nem is húznám az időt.

Történet. Szerintem az Avatar nem jöhetett volna létre, ha nincs a Matrix és a Gyűrűk ura. James Cameron ezúttal nem tudott jó forgatókönyvet írni. Ez valószínűleg annak köszöhető, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult egy erős forgatókönyvírói kliségyűjtemény, mely megmondja, hogy milyen sztoriból lehet közönségsiker. És Cameron ennek mentén abszolút biztonsági játékot játszik. Nem mintha azért ülne be bárki erre a filmre, hogy valamit tanuljon a világról, emberi természetről, életről.

Talán egy amerikaiban ismét felkelt valami bűntudatfélét az amerikai őslakosokkal szembeni történelmi igazságtalanságokkal kapcsolatban. Esetleg ha nagyon értelmiségi az illető, akkor talán még némi globálpolitikai árnyalatot is rá tud vetíteni az egész sztorira, de azért az Avatar forgatókönyvét jobb lett volna egy profira bízni. Mellesleg teljesen egyetértek Kottke gondolatmenetével, miszerint szuperintelligens lények ugyan miért ne lennének képesek technikailag fejlődni...

Elmerengtem egy pillanatra azon, hogy mondjuk Aaron Sorkin mit tudott volna kezdni ezzel az alapsztorival, 166 percben...

Látvány. Mi 3D-ben néztük a filmet. Kétségtelenül profi a CGI és a grafikai munka is. Nagyon kevés kivetnivalót lehet találni benne. És ez mindenképpen fontos filmmé teszi az Avatart. Egy árnyalattal talán sötétebb tónusú a film, mint amit megengedne egy térhatású grafikai megjelenítés, és néhol a kevesebb több lett volna: a térhatást erősítő félköríves kameramozgásokkor nem mindig sikerült eltalálni a fokuszpontokat. Vagyis a jelent azon részét, melyet élesen és hangsúlyosan kellen ábrázolni.

Összességében jó és fontos film, ha nem a történetre és a drámaiságra, hanem a látványra koncentrálva ülünk be a moziba. És nyilván érdemes az IMAX-verziót választani. Dvd-n vagy divx-en nézve valószínűleg harmatgyenge alkotásnak tűnt volna. Cameron tehát megadta a megfelelő választ a torrentgenerációtól parázó filmbiznisznek.

Egy szép és szerethető gyurmafilm: Mary and Max

A napokban kezdődött Budapesten az Anilogue, vagyis az animációs filmek nemzetközi fesztiválja. A nyitóelőadásra vettünk jegyet. Ez pedig egy ausztrál stopmotion gyurmafilm, a Mary and Max.

A gyurmafilmről, mint művészeti ágról korábban azt gondoltam, hogy halálra van ítélve. A tudomány és a technika egyszerűen el fogja söpörni ezt a szöszölős kézműves-iparos módszert, és jönnek helyette az okosan és szépen animáló számítógépek.

Az első film, mely bebizonyította számomra, hogy a gyurmafilmeknek igenis van létjogosultsága a számítógépek korában, az a Wallace és Gromit volt.

A Max and Mary pedig már nem csak azt bizonyítja, hogy ezt a technológiát is lehet elképesztően magas szinten és látványosan űzni, hanem azt is, hogy egy kiváló forgatókönyvvel, és nagyszerű színészhangokkal még klasszikussá is emelkedhet egy gyurmafilm.

Mi a téma? A barátság. Meg persze minden más, ami ide kapcsolódik: elszigetelődés, a nehéz sors játékosan megélt álvilága, bánatokból gyúrt csakazértis mosolyok, önsorsrontás, önfelfedezés, a másik felfedezése, megértése, elfogadása. Szóval életmese, angolszász életrevalóságból kigyúrva.

Én a rendező helyében jó 20 perccel rövidebbre vágtam volna. De ezzel együtt is egy tökéletesközeli alkotást hozott össze Adam Elliot.

Ajánló: Észak, Déli, Lasagne, napsütés

Film: Észak
Egy kifejezetten kedves road movie Norvégiából. Szerethető, nézhető, szép, nem szentimentális, viszont tele van hóval és pár nevethető dialóggal. 1000 forintért 78 perc norvég útkeresés a Cirko-gejzírben.

Hely: Chachacha (Déli pályaudvar)
A hét végén nyitott meg az új hely, mely a pályaudvar régi Önkiszolgáló Éttermének területén található. Ha minden igaz, reggel lesz reggeli, napközben meg ingyen wifi. Este pedig bulik, szép budai panorámával és csempemozaikokkal.

Étel: Lasagne al forno (I Due Fratelli)
A Varsányi Irén utcában vasárnap a napfényes időre tekintettel visszatettek két asztalt a pizzeria teraszára. Lasagnét választottam. Jól összeálltak a tésztalapok, kiváló a paradicsomos szósz, finoman ráégett a sajt a tetejére. Mindez 1450 forintért.