Valamikor tavasszal hirdette meg a WizzAir új desztinációját, ráadásul egyik barátunk is idevalósi, úgyhogy egyből le is csaptunk két diszkont áras jegyre, mert látni szerettük volna a Mezzogiorno azon szegletét, amiről nem sokat tudunk. Végül egy hosszú hétvége mellett döntöttünk, szeptember második felében, bízva abban, hogy ott még ilyenkor is jó az idő. Nem tévedtünk.

Az olasz csizma sarkát Puglia régiónak hívják, fővárosa Bari, ide is érkezünk. Mielőtt vendéglátónk felvenne minket, még van egy fél napunk. Úgy döntünk, vonattal elugrunk a néhány tíz kilométerre található Alberobellóba. A hely az úgynevezett trullókról híres, amikről mi csak annyit olvastunk, hogy cement és habarcs nélkül épített kicsi mészkőházikók. Később vendéglátónk azt mondta, hogy a trullókat azért építették a pugliaiak (magyarosan: apúliaiak), mert ezek után a kőépítmények után nem kellett külön adót fizetniük a földesuraknak. És - eltekintve Alberobellótól - elsősorban a földművesek használták szerszámtárolásra, illetve arra, hogy kint aludhassanak a földeken, ha hosszabbra nyúlt a munka.

Alberobellóban látható a legtöbb belőlük. A domboldalba épített törpfalva sajátos látvány, főként naplementében. Ugyanakkor sokkal több látni- vagy tennivaló nem akad Alberobellóban. Ami fontosabb, hogy mindjárt két tapasztalattal is gazdagodtunk. Az egyik az, hogy bár Baritól Alberobello kevesebb, mint 70 kilométerre van, vonattal az út mégis másfél óra. A másik, ennél sokkal fontosabb dolog, hogy itt, Olaszország legdélebbi részein a szieszta 8 óra hosszan tart.

Eredeti célunk az volt, hogy a repülőről leszállva, megérkezve Bariba, majd Alberobellóban eszünk valamit. Ám odaérkezésünkkor világossá vált számunkra, hogy - leszámítva a fagyizókat - a bárok és éttermek csak este 7-kor nyitnak ki. Döbbenten konstatáltuk, hogy legkorábban vacsorázni fogunk tudni, ám szerencsénkre a trullók közelében találtunk olyan turistahelyet, ahol akadt egy-két panino így, a szesztaidő közepén is.

Az alberobellói látogatás után visszavonatoztunk Bariba, ahol vendéglátónk kocsival vett fel minket, és vitt szálláshelyünkre, Molfettába. Molfetta az a dél-olaszországi kisváros, melyet egyébként maga elé képzel az északról érkező turista. Ezer éves sikátorok közt andalgós, hangos pizzeriákkal tűzdelt, hatalmas halászkikötőbe torkolló főutca, és a többi.

Másnap a pár kilométerre lévő Giovinazzóban kezdtük a strandolást. Itt sziklás a tengerpart, ám ennek megfelelően a víz sokkal tisztább, és a tengerbe türemkedő sziklákon kényelmesen lehet napozni is. Ide már vendéglátóinkkal együtt mentünk, akik jó előre meg is vásárolták az ebédünket (néhány hallatlanul finom focacciát és egy jó adag prosciutto crudót), úgyhogy nem maradtunk éhen az extrahosszú sziesztaidőben sem.

Később feltámadt a szél, úgyhogy időszerű volt átnézni a szomszédos Barletta végtelen hosszú homokos tengerpartjára, kite-ozni. Barletta tengerpartja nagyon hasonlít az észak-olasz strandokhoz, annyi különbséggel, hogy itt valóban addig tart a homokföveny, amíg a szem ellát, ráadásul ebben az időszakban a helyiek már kevesebbet járnak le a tengerpartra, úgyhogy szinte elveszik az a pár tucat kite-ozó és fürdőző a tengerparton.

Este Traniba mentünk vacsorázni. A fiatalok és az idősebbek az utcán korzóznak, igazi esti forgatag, gyönyörű, giccsbe hajló kikötővel és utcácskákkal, éttermekkel, és persze szórakozóhelyekkel.

Alberobello után Trani volt a második hely, ahol egyáltalán hallottunk idegen (értsd: nem olasz) szót is. Vagyis itt már turisták is megfordulnak. Csakúgy mint a sziklaszirtekre épült Polignano a Mare-ben, aminél sokkal romantikusabb, cukibb olasz kisvárost még a Disney sem tudna rajzolni. A város közepén található, sziklákszirtek közé ékelődő strandjával, a sikátoros, zegzugos ódon utcácskáival, melyek rendre a sziklaszirt szélére vezetnek, majd a nyílt tenger látványát tárják elénk. Polignano tehát olyan, mintha ezer éve épp nászutasoknak tervezték volna. Persze, miként a térség összes tengerparti városa, Polignano múltja sem volt csupa öröm és vígadás. A kikötők birtoklásáért az ókor óta hatalamas küzdés volt az aktuális, világuralomra törő népek részéről.

Végül Bariban is tettünk egy sétát. Bár vendéglátónk szerint Puglia fővárosa nem a legkáprázatosabb hely a földön, azért az óvárosi rész, ami egyben a szórakozónegyed is, pont olyan gyönyörű, és egyszersmind zabolázatlan, mint Trani, csak épp sokkal nagyobb.

Nem tudom, hogy a WizzAir mennyi ideig fogja fenntartani ezt a desztinációját, de jövőre érdemes legalább egy hosszú hétvégére ellátogatni ide. Ami mindenképpen javallott: némi olasztudást felszedni, plusz autót bérelni. Ugyanis a legszebb helyekre a legegyszerűbben autóval tudunk eljutni. Olaszország ezen szegletében a tömegközlekedés nincs valami jól kialakítva. És ha igazán szép strandokra, igazán szép tengerparti kisvárosokban szeretnénk tenni pár órás túrákat, az autóbérlés megkerülhetetlen.

Még egy varázsa van Pugliának: valahogy a német, a holland és a brit turisták eddig nem fedezték fel maguknak. Pedig az árszínvonal körülbelül a magyarországiéval megegyező, ráadásul hatalmas történelmi utazásokat lehet tenni, a környék szinte minden szegletében találni valami magávalragadót. A már említett Alberobello és Polignano mellett itt van Monopoli, Gallipoli, közel a Tarantói-öböl, a Castel del Monte, a középkori hangulatú Ostuni, a Dél Firenzéje, vagyis Lecce, a castellanai barlangok, a sajátos görög-olasz kultúrában élő Grecìa Salenta, a mesés tengerpartú Torre Sant'Andrea, az altamurai előember, stb, stb.

Négy nap csak arra volt elegendő, hogy a sós tengerillattal átitatott hátsó-olaszországi mindennapokban elmerüljünk egy kicsit. Puglia ennél jóval több és érdekesebb... Mi mindenképpen visszanézünk jövőre.