Posterous theme by Cory Watilo

Filed under: bicikliút

Sörből és bicajozásból boldog és zöld gyár

Media_httpwwwnewbelgiumcomfilessharedhomeimagecycle03jpg_zmthrgvswzwacuc

Történetünk 1988-ban kezdődik. Ebben az évben járt egy fiatal amerikai Európában, pontosabban Belgiumban. Felpattant vastag kerekű (fat tire) hegyi kerékpárjára, és körbejárta az ország fontosabb sörgyárait.

Hogy ez mennyire nem egyszerű vállalkozás, azt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Tavaly volt szerencsém egy versenybicajjal nekivágni az Antwerpen-Malle útvonalnak. Malléról ugye azt kell tudni, hogy itt gyártják a hat belga trappista sör közül az egyiket, a Westmallét.

A trappisták ugyanakkor nem nagyon engednek be turistákat az erődítményszerű apátság területére. Úgyhogy valószínűleg amerikai főhősünk is inkább a kisebb, világi serfőzdékben szerezhette tapasztalatait. Van belőlük elég: Belgiumban körülbelül több mint 100 kisebb sörfőzde üzemel, ahol 800 sztenderd sört, és közel 8000 féle házi sört állítanak elő.

Nos, miután Jeff Lebesch hazatért a coloradói Fort Collins városba, úgy döntött, hogy feleségével együtt meghonosítja az Új Világban a belga sörkultúrát. Igazi amerikai álmokat szövögettek, majd a tettek következtek, és 1991-re már össze is hozták kis sörföző üzemüket, New Belgium néven.

A belgiumi tapasztalatok alapján állította össze a házaspár első saját sörét, melyet - a bicajtúra emlékére - Fat Tire-nek neveztek el. A sör címkéjét pedig egyik ismerősük, egy akvarellfestő készítette. A fő motívum természetesen egy kerékpár.

A történet nem teljesen példa nélküli. Gondoljunk csak az Amerikába emigrált cseh serfőzőre, aki Bud néven világhírű amerikai sört alkotott anyaországai tapasztalataiból.

A New Belgium azért érdekes családi vállalkozás, mert amellett, hogy sört főznek, eltökélt hívei a kerékpározásnak. Tour de Fat néven évről-évre kerékpáros összejöveteleket szponzorálnak a nyugati part kisvárosaiban. Azon munkatársaik, akik legalább egy éve dolgoznak a cégnél, kapnak ajándékba egy fat tire biciklit. Havonta egyszer pedig összeül a cég vezetése, hogy kitalálják, a következő hónapban milyen közös programmal tudnának a kedvükben járni a dolgozóknak. A közös programoknak rendszerint része a kerékpározás, a kerékpártúrák.

A cég 2008-ban bekerült az Outside magazin "legjobb munkahelyek" listájának első helyére (a Google-t is maga mögé utasítva). Az indok elsősorban az, hogy a New Belgiumnál igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy alkalmazottaik jó körülmények között és jókedvűen dolgozzanak a sörfőzde sikeréért. Ebből is látszik, hogy nem csak a dollármilliókkal teletömött San fFranciscó-i technológiai cégeknél lehet normális, már-már szerethető munkakörülményeket biztosítani, hanem egy szimpla kisvárosi sörfőzdében is.

A környezettudatos szemlélet azonban nem merül ki annyiban, hogy kerékpártúrákat szerveznek az alkalmazottaknak. A cég feltett szándéka, hogy a közeljövőben 100%-ban megújuló energiaforrásokat alkalmazzon. Saját szélerőműre nincs pénzük, úgyhogy inkább azt választották, hogy Fort Collins önkormányzatától drágábban veszik a villamosenergiát, cserébe garantálják számukra, hogy a kapott áram szélerőművekből érkezik.

A cégnek külön igazgatója van, akinek semmi más dolga nincsen, mint a környezetbarát technológiák bevezetése, felügyelete és menedzselése. Utóbb ennek az igazgatónak sikerült elérnie, hogy az áramellátás 10 százalékát a környező szeméttelepeken előállított metángáz felhasználásával állítsák elő. A sör előállításához pedig a lehető legenergiatakarékosabb vízmelegítőket használják.

Akit részletesebben is érdekel a cég hr- és környezetpolitikája, olvassa el az általuk kiadott fenntarthatósági jelentést (.pdf).

Úgy tűnik tehát, hogy a hatalmas amerikai sörértékesítő multik árnyékában egy ilyen cég is életképes, sőt, alkalmas a folyamatos bővülésre és üzleti fejlődésre. Amikor egy amerikai a New Belgium sörét választja a pubban, akkor a sör mellé ezt a cégkultúrát és filozófiát is választja, támogatja.

Mint a példa mutatja, a tőke és a profitorientáltság nem feltétlenül ellentétes a pozitív életszemlélettel és értékekkel.

Bicajozás a Horthy hídon

Horthybike

Múltkor írtam arról, hogy a Horthy Miklós (ma: Petőfi) hídon 1937-től kezdve lehetett bicajúton tekerni. A híd "északi és déli oldalán egyaránt voltak már a kocsiúttól és a járdától szintkülönbséggel elválasztott kerékpárutak" - idéztem akkor a HVG-t.

Nos, a Filmhiradók Online archív felvételei közt rábukkantam a hídavatás felvételére, melyen - lásd a fenti snapshotot - látszik, hogy valóban bicikliúton lehetett áttekerni a túlpartra. Azt azonban nem lehet kivenni a képsorokból, hogy - miként azt a HVG állította - a híd mindkét oldalán lett volna a forgalomról szintkülönbséggel leválasztott kerékpárút.

Minek kell autóforgalomról leválasztott bicajút egy városba?

Két képpel szemléltetném, miként tűnt el hat hét alatt a biciklista a Margit híd terveiből és kommunikációs anyagaiból.
Az első hídszelvény rajz egy nyári sajtóanyag része, amit a Menedzsment Fórum június végi galériájában találtam, a másik a Sagan által lefényképezett, közlekedőknek szóló tájékoztató füzetből való. Jó lenne politikusokat, tervezőket, tervtanácsnokokat, és hivatalnokokat is ilyen könnyedén retusálni Budapestről. Remélem hamarosan nevekkel is szolgálhatunk, hogy legyen kiknek a szakmai önéletrajzához csatolni e nemsokára európaszerte híres budapesti, 8 db közlekedési lámpával és 1 kilométer kerülővel nehezített dunai kerékpáros átkelőt.

Jó, hogy van most ez a tüntetés. A sanyarú jelenlegi helyzetet elnézve szükség is van rá. Egyben jó ürügy arra is, hogy megint elgondolkozzunk azon: egy nagyváros belső területein (including hidak) mi a jó büdös franc szükség van autóforgalomról leválasztott bicikliutakra?

Mert én képtelen vagyok belátni. Miért nem jó az a gyakorlat, amit idehaza jelenleg az Alkotmány és a Varsányi Irén utca képvisel? Külső autósávra felfestett bicikli piktogramok, esetleg pluszban a külső sáv külső felének vörösre festése...

A biciklis közlekedési tempója és szokásai közelebb van az autóséhoz, mint a gyalogoséhoz. Ezért azokon az útszakaszokon, ahol az autók óvatosabban, eleve lassabban tudnak csak közlekedni (magyarul: belváros), ez a megoldás a jó.

És nem az agyatlan, senki számára nem megfelelő, girbe-gurba, gyalogos járdákkal tarkított, autóforgalomról leválasztott bicikliutak. Mert azoknak csak egy előnye van: a kapualjból kilépő gyalogosokat halálra rémísztik a száguldozó bicajosok, az árurakodók keresztbejárkálnak a bicajúton, és mindenki csak felbassza az agyát, lassan halad. Veszélyes. Még rövidebben: béna.

A másik borzasztó dolog a belvárosi bicikliutakban az, hogy azokon a szakaszokon, ahol léteznek, tilos az autóúton bicajozni. Képzeljük csak magunk elé a mostani budapesti valóságot: tekerünk a tükörsima aszfalton a külső sávban, az autókkal, majd hopp: bicikliút tábla. Felkanyarodunk az életveszélyesen szűk, korlátokkal, gyalogosokkal teleaggatott, minősíthetetlenül szar útburkolatra, és ott szenvedjük végig az útszakaszt. Közben könnyes szemekkel tekintünk néha balra, az autóútra. Hogy de jó lenne, ha nekünk is szabadna ott... És nem az istenverte bicikliúton kellene nyomorognunk, kúsznunk-másznunk, bukdácsolnunk...

Így lesz ez a felújítás után a Margit-hídon is. Tilos lesz az autósávban tekerni. Kénytelen leszek a lámpaerdőkkel, figyelmetlen gyalogosokkal, hatalmas kerülőkkel naponta szopni. Miközben az autósávban pár perc alatt átérnék Pestre.

Ennél pedig még a jelenlegi helyzet is sokkal jobb. Aki lassan teker, és a szigetre akar bejutni, az menjen a gyalogosokkal, a gyalogosok tempójában. Aki meg haladni akar a két part között, az mehessen a külső autósávban.

Köszönöm, hogy százhuszonödöszörre is elsírhattam. Határozottan jobb.