Így a 10-es évek hajnalán kezd minden gyanússá válni, ami a kilencvenes években történt zeneileg. Blur? Britpop... Kit érdekel?

Dylan Southern és Will Lovelace dokumentumfilmje nem csak a zenekar történetét kísérli meg bemutatni, de egyben közelebb is visz annak megértéséhez is, hogy miért és hogyan jött létre a kilencvenes években a britpop zenei irányzat.

Ami talán még ennél is fontosabb, egy sztárzenekar tagjait sikerül őszinte vallomásra bírnia a rendezőknek. A kezdeti bénázások, sztárallűrök, az Oasis és a Blur között mesterségesen generált versengés, majd a zenekar útkeresése, újradefiniálása, kudarca, szétesése, és az egymásra találás története a No Distance Left To Run.

Ami számomra meglepő, hogy a zenekar tagjai tényleg őszintén képesek beszélni problámáikról - hogy hogyan változtak az évek, évtizedek alatt. Miért nem működött egy ponton a barátságra épülő zenekar. És hogyan oldotta meg a megbocsátás és a barátság mégis a konfliktushelyzeteket.

A zenekar tagjai egyenként, külön utakon találták meg az elmúlt 20 évben saját zenekaruk helyét, értelmét.

A Blur tagjai sokkal szimpatikusabbak és szerethetőbbek ebben a dokumentumfilmben, mint amilyennek mutatták magukat anno a zenei magazinokban.

Valahogy az is az érzése az embernek, hogy ez az zenekar 2009-re érett be igazán.