Tegnap amikor megláttam a fenti grafikont ("Az idő előtti elhalálozások a PM2.5-szennyezettség miatt, a 2005-ös szennyezettség szint alapján számolva (halálesetek száma 10.000 lakosra, évente"), azt gondoltam, hogy arról fogok hírt olvasni, hogy Budapesten szigorították a szmogriadó-rendeletet.

Márcsak azért is, mert "az Európai Bizottság eljárást indított Magyarország ellen, mivel Budapesten a levegő szennyezettsége rendszeresen túllépi a határértéket."

Minden együtt áll ahhoz, hogy komolyan vegyük végre: Budapest levegője európai szinten is katasztrofális minőségű. Sajnálatos módon azonban a tegnapi híradás arról szól, hogy a főváros - számomra megmagyarázhatatlan okból - lazított a szmogriadó idejére vonatkozó szabályokon. Az új rendelkezés értelmében sokkal több autó pöföghet a városban akkor is, amikor a levegő szennyezettsége stabilan meghaladja az egészségügyi határértéket.

Budapest lakosságának és az azt vezető politikusoknak is hatalmas a felelőssége abban, hogy a jelenlegi és jövőbeni generációk milyen környezetben fognak felnőni.

Ma reggel is a fenti ábra jutott az eszembe, amikor a munkahelyemre felé kerekezve a piros lámpánál elkezdtem számolgatni, hogy hány autóban ül egynél több utas a reggeli csúcsforgalomban. A nem reprezentatív mintavételem alapján ma reggel, a Szilágyi Erzsébet fasoron átlagban 10 autóból 9-ben mindössze egyetlen ember ült.

Mint a budapesti légszennyezettségi statisztikák is jelzik, elérkezett számunkra is a társadalmi felelősségválallás ideje. Minden egyes budapesti lakosnak végig kell gondolnia, hogy milyen mindennapi apróságra hajlandó azért, hogy élhető, lélegezhető legyen a város, ahol élünk.

Az utóbbi tíz évben nagyon kevés rockkoncerten voltam, leszámítva a fesztiválokat. Igen, újabban fesztiválokon hallgat az ember kedvenc előadókat és fedez fel újakat. Az a fajta lelkesedés, ami egy önálló rockkoncerthez kell, valószínűleg egyre kevésbé van meg bennem.

Az Alice in Chains kivétel. Leginkább azért, mert anno, 10-15 évvel ezelőtt nem láttam őket. Aztán meg ugye az énekes, Layne Staley halála után már esély sem látszott.

2005-ben átlendült a zenekar a traumán, újra összeálltak, immár egy új énekessel. A tegnapi petőfi csarnokbeli koncert is azt bizonyítja számomra, hogy William DuVall mikrofonhoz engedése nagyszerű választás. Még akkor is, ha néhány dalnál egyszerűen hiányzik Staley hangszíne és karaktere.

DuVall nem statiszta, nem akarja eljátszani a korábbi énekest. Ugyanakkor alázattal és legjobb tudása szerint énekli ki a régi számokat. Mondom, néha nem sikerül neki, de ez talán nem is baj. Legalább mindenkinek eszébe juthat, hogy volt itt egy énekes régen, aki bizonyos okokból pótolhatatlan.

A zenekar budapesti fellépésén is azt a show-t hozza, amit az európai turné korábbi állomásain. (Ezért is releváns a fenti, tilburgi felvétel. Pont ilyen volt látványra, hangzásra és hangulatra a budapesti koncert.) Pontosan tudják, hogy a közönség a régi slágereiket szeretné végre valahára élőben hallgatni, és ez a fajta odafigyelés meg is hozza a gyümölcsét: a közönség kifejezetten értően és odafigyelve hallgatja - szolidabb headbangelés közben - a klasszikussá nőtt AIC-dalokat.

Az énekes külön hergeli is a hallgatóságot, ha új dalt készülnek eljátszani. Kell is ez a bíztatás, befogadni az újat. A nem-eredetit.

Ja, jut eszembe. Azért is működik ez a formáció az új énekessel, mert már a régi felállásban is nagyon sok párhuzamos vokállal operált a zenekar (énekes + szólógitáros éneke), és ezen a koncerten is azok a legjobb pillanatok, amikor a zenekar másik frontembere, a gitáros Jerry Cantrell is beszáll a vokálba.

Ha már Jerry Cantrell, meg a többi zenész: meghökkentően profi a hangzás és a játék. Egyszerűen látszik/hallatszik ezeken a zenészeken, hogy kiválóan értenek ahhoz, amit csinálnak. Egyáltalán nem haknizzák el a dalokat. Erőből, pontosan, érzéssel töltik be a teret ezzel a  fájdalommal, erővel és önreflexióval teli zenével.

Nagyon fontos élmény volt, úgy gondolom, nem csak nekem, hanem a generációm azon tagjai számára is, akik anno pontosan olyan relevációkánt élték meg ennek a zenekarnak az alkotásait, mint én.

A közönség amúgy pont olyan vegyes összetételű volt, mint ahogy a hasonló zenekarok esetében már megszokott. Ez a fajta zene ugyanis már a kilencvenes években is szélesebb réteget vonzott maga köré, mint a börkabátos rockerek. Nem akarnám ezt túl ragozni: nagyszerű volt az a pár ezer ember, aki tegnap este fontosnak érezte, hogy kibóklásszon a Városligetbe.

Bármennyire is szentimentálisan hangzik, jó dolog volt másfél órára megint abban a korszakban lenni, ahol még mert és tudott valamit képviselni a rockzene. Mármint az a rockzene, amihez mi vonzódtunk.

Két képpel szemléltetném, miként tűnt el hat hét alatt a biciklista a Margit híd terveiből és kommunikációs anyagaiból.
Az első hídszelvény rajz egy nyári sajtóanyag része, amit a Menedzsment Fórum június végi galériájában találtam, a másik a Sagan által lefényképezett, közlekedőknek szóló tájékoztató füzetből való. Jó lenne politikusokat, tervezőket, tervtanácsnokokat, és hivatalnokokat is ilyen könnyedén retusálni Budapestről. Remélem hamarosan nevekkel is szolgálhatunk, hogy legyen kiknek a szakmai önéletrajzához csatolni e nemsokára európaszerte híres budapesti, 8 db közlekedési lámpával és 1 kilométer kerülővel nehezített dunai kerékpáros átkelőt.

Jó, hogy van most ez a tüntetés. A sanyarú jelenlegi helyzetet elnézve szükség is van rá. Egyben jó ürügy arra is, hogy megint elgondolkozzunk azon: egy nagyváros belső területein (including hidak) mi a jó büdös franc szükség van autóforgalomról leválasztott bicikliutakra?

Mert én képtelen vagyok belátni. Miért nem jó az a gyakorlat, amit idehaza jelenleg az Alkotmány és a Varsányi Irén utca képvisel? Külső autósávra felfestett bicikli piktogramok, esetleg pluszban a külső sáv külső felének vörösre festése...

A biciklis közlekedési tempója és szokásai közelebb van az autóséhoz, mint a gyalogoséhoz. Ezért azokon az útszakaszokon, ahol az autók óvatosabban, eleve lassabban tudnak csak közlekedni (magyarul: belváros), ez a megoldás a jó.

És nem az agyatlan, senki számára nem megfelelő, girbe-gurba, gyalogos járdákkal tarkított, autóforgalomról leválasztott bicikliutak. Mert azoknak csak egy előnye van: a kapualjból kilépő gyalogosokat halálra rémísztik a száguldozó bicajosok, az árurakodók keresztbejárkálnak a bicajúton, és mindenki csak felbassza az agyát, lassan halad. Veszélyes. Még rövidebben: béna.

A másik borzasztó dolog a belvárosi bicikliutakban az, hogy azokon a szakaszokon, ahol léteznek, tilos az autóúton bicajozni. Képzeljük csak magunk elé a mostani budapesti valóságot: tekerünk a tükörsima aszfalton a külső sávban, az autókkal, majd hopp: bicikliút tábla. Felkanyarodunk az életveszélyesen szűk, korlátokkal, gyalogosokkal teleaggatott, minősíthetetlenül szar útburkolatra, és ott szenvedjük végig az útszakaszt. Közben könnyes szemekkel tekintünk néha balra, az autóútra. Hogy de jó lenne, ha nekünk is szabadna ott... És nem az istenverte bicikliúton kellene nyomorognunk, kúsznunk-másznunk, bukdácsolnunk...

Így lesz ez a felújítás után a Margit-hídon is. Tilos lesz az autósávban tekerni. Kénytelen leszek a lámpaerdőkkel, figyelmetlen gyalogosokkal, hatalmas kerülőkkel naponta szopni. Miközben az autósávban pár perc alatt átérnék Pestre.

Ennél pedig még a jelenlegi helyzet is sokkal jobb. Aki lassan teker, és a szigetre akar bejutni, az menjen a gyalogosokkal, a gyalogosok tempójában. Aki meg haladni akar a két part között, az mehessen a külső autósávban.

Köszönöm, hogy százhuszonödöszörre is elsírhattam. Határozottan jobb.