Így a 10-es évek hajnalán kezd minden gyanússá válni, ami a kilencvenes években történt zeneileg. Blur? Britpop... Kit érdekel?

Dylan Southern és Will Lovelace dokumentumfilmje nem csak a zenekar történetét kísérli meg bemutatni, de egyben közelebb is visz annak megértéséhez is, hogy miért és hogyan jött létre a kilencvenes években a britpop zenei irányzat.

Ami talán még ennél is fontosabb, egy sztárzenekar tagjait sikerül őszinte vallomásra bírnia a rendezőknek. A kezdeti bénázások, sztárallűrök, az Oasis és a Blur között mesterségesen generált versengés, majd a zenekar útkeresése, újradefiniálása, kudarca, szétesése, és az egymásra találás története a No Distance Left To Run.

Ami számomra meglepő, hogy a zenekar tagjai tényleg őszintén képesek beszélni problámáikról - hogy hogyan változtak az évek, évtizedek alatt. Miért nem működött egy ponton a barátságra épülő zenekar. És hogyan oldotta meg a megbocsátás és a barátság mégis a konfliktushelyzeteket.

A zenekar tagjai egyenként, külön utakon találták meg az elmúlt 20 évben saját zenekaruk helyét, értelmét.

A Blur tagjai sokkal szimpatikusabbak és szerethetőbbek ebben a dokumentumfilmben, mint amilyennek mutatták magukat anno a zenei magazinokban.

Valahogy az is az érzése az embernek, hogy ez az zenekar 2009-re érett be igazán.

Oscar-díjas mozira beülni mindig egy kicsit hálátlan dolog. A néző keresi a filmben, hogy az vajon mitől kapta meg a legjobb alkotásnak és rendezésnek járó elismerést. Plusz a Hurt Locker esetében még az is külön leköti az ember figyelmét, hogy próbálja tetten érni, miként rendez egy nő háborús filmet.

Utóbbit én hiába kerestem. Kathryn Bigelow pont úgy beszél egy háborús témáról, mint egy férfi rendező. Talán csak az öncélú akciójelenetekből van kevesebb. És talán ez is a film egyik igazi erénye.

A Hurt Locker pozitívuma maga a témaválasztás. Nem harcoló alakulatok tettein keresztül látjuk a "háborús övezetet", hanem bombákat hatástalanító tizedesek és őrmesterek mutatják meg nekünk, hogy milyen Irak az amerikai katona szemével. Tényleg, milyen is?

Hát olyan, mint amilyen a Vietnámban állomásozó amerikai tengerészgyalogosok szemével, akik ülnek a foxhole-ban, és várják, hogy történjen a borzalom. Csak a dzsungelt lecserélte a történelem sivatagra, tök egyformának kinéző betontömbökre, és az onnan kikandikáló iraki szempárokra.

Az ellenség pedig esetünkben nem a taposóakna, a repülő gránát, a vállról indított rakéta, hanem az autóba, földfelszín alá, és testre erősített, gazdátlan bomba. Ráadásul a feladat nem az, hogy hogyan kerüljük el a bombákat, hanem éppen ellenkezőleg: ki kell bújni a foxhole-ból, oda kell menni, meg kell fogni, testközelből kell kezdeni valamit az életveszéllyel. Egy milliméterre a biztos haláltól.

A Hurt Locker az én olvasatomban arról szól, hogy egy háborús szituációban nem lehet lelki megroppanás nélkül részt venni. Még akkor sem, ha az ember nem a ténylegesen harcoló alakulatoknál szolgál. A Deer Hunter-ből (Szarvasvadász) megismert orosz rulett-szindrómát itt most a bizonytalan állagú, nagy pusztítóerejű, (még) fel nem robbant bombák adják, amikhez közel kell tudni menni, szét kell tudni szerelni. Ha sikerül.

Minden bevetés egy orosz rulett. És minden orosz rulettel egy kicsit leépül a személyiség, egy kicsit hosszabb ideig tart a sokkhatás és a poszttrauma. Mígnem kialakul a függőség ezzel az abnormális helyzettel. Itt nem a megsebesülés, a lebénulás a rizikófaktor, hanem az, hogy úgy robbant fel egy bomba, hogy a cafatjaidat sem találják meg soha. Pörög a rulett.

Kathryn Bigelow filmje azonban nem mutatja meg teljes valójában ezt a lelki és szellemi feszültséget és átalakulást (leépülést). Kényesen vigyáz arra, hogy az Irakban szolgáló amerikai katonákat ne mutassa be sem túlságosan pipogyának, sem túlságosan vakmerőnek, sem túlságosan hősiesnek. Néha el-elmozdul finoman egy-egy irányba, de aztán gyorsan visszakanyarodik középre.

Ez a fajta kimért vonalvezetése a filmnek európai szemmel nézve inkább a felületesség jele. A mélyre hatolni nem akarás, a "túlzott" drámaiságtól való tartózkodás, az "igazi" fájdalmak, feszültségek és lelki roncsolódások ábrázolásának elkerülése. (Arról beszéljenek a dokumentumfilmek... Ha majd egyszer lesznek.)

A Hurt Locker arról a katonai profizmusról szól, melynek sem célja, sem jól felfogható értelme nincsen. Tök mindegy, hogy Camp Victorynak vagy Camp Almost Victorynak hívják a tábort, ahol a katonák laknak. Ők eleve tudják, hogy itt semmi olyan nem vár rájuk, ami egy katonát lelkesíthetett mondjuk a napóleoni háborúk idején.

Ellenség, cél, egyértelmű győzelem, világos indok híján marad a szakértelemmel és önfeladással párosuló orosz rulett a sivatagban, esetleg egy lepusztított sivatagi településen.

(Btw, a legjobb filmnek járó Oscar - főként a többi versenyző alkotását tekintve - megérdemelt.)

Richard J. Bing amerikai kardiológus 99 évesen írt a Microsoftnak, annak ürügyén, hogy a szoftvercég új keresőjét épp Bingnek hívják. A Microsoft pedig segített megszervezni a névrokon századik szülinapját, és egy rövidfilm is készült a látogatásból, melyet a mostani Sundance filmfesztiválon is levetítettek.

A film talán legszebb momentuma a nyitó gondolat, miszerint egyszerűbb lehetne az életünk, ha megörökölnénk szüleink és nagyszüleink élettapasztalatait. Valamint a befejezés, melyben Bing egy szóban foglalja össze a megélt 100 évet...

A napokban kezdődött Budapesten az Anilogue, vagyis az animációs filmek nemzetközi fesztiválja. A nyitóelőadásra vettünk jegyet. Ez pedig egy ausztrál stopmotion gyurmafilm, a Mary and Max.

A gyurmafilmről, mint művészeti ágról korábban azt gondoltam, hogy halálra van ítélve. A tudomány és a technika egyszerűen el fogja söpörni ezt a szöszölős kézműves-iparos módszert, és jönnek helyette az okosan és szépen animáló számítógépek.

Az első film, mely bebizonyította számomra, hogy a gyurmafilmeknek igenis van létjogosultsága a számítógépek korában, az a Wallace és Gromit volt.

A Max and Mary pedig már nem csak azt bizonyítja, hogy ezt a technológiát is lehet elképesztően magas szinten és látványosan űzni, hanem azt is, hogy egy kiváló forgatókönyvvel, és nagyszerű színészhangokkal még klasszikussá is emelkedhet egy gyurmafilm.

Mi a téma? A barátság. Meg persze minden más, ami ide kapcsolódik: elszigetelődés, a nehéz sors játékosan megélt álvilága, bánatokból gyúrt csakazértis mosolyok, önsorsrontás, önfelfedezés, a másik felfedezése, megértése, elfogadása. Szóval életmese, angolszász életrevalóságból kigyúrva.

Én a rendező helyében jó 20 perccel rövidebbre vágtam volna. De ezzel együtt is egy tökéletesközeli alkotást hozott össze Adam Elliot.

Igaz az a hiedelem, miszerint Almodóvar az a rendező, aki képtelen rossz filmet csinálni. Ugyanezekre a művészekre szokott igaz lenni az is, hogy képtelenek kiemelkedőt alkotni. Utóbbi állítás Almodóvarra talán nem igaz. Még akkor sem, ha legújabb mozija, a Megtört ölelések szerintem nem kiemelkedő alkotás.

Hogyan néz ki Almodóvar, amikor dolgozik? Vesz egy szép spanyol nőt (Penélope Cruz), meg egy kellően kusza, érzelmekkel és érzékiséggel szorosra font történetet, majd az egészet lefilmezi, kiszínezi a gyönyörű festékeivel, csodálatos helyszínekkel és enteriőrökkel, finom tónusú dallamokkal, s máris kész két órányi szerethető mesés mediterrán modern melodráma.

Főszereplők. A Megtört ölelések nem egy jó film, ha csak az alapötletet és a színészi játékot vesszük. Cruz kisasszonyon csak minden második jelenetben látszik a benső, elfojtott szenvedés és szenvedély. És ezt még az amúgy valóban drámai ibizai jelenet sem tudja kiegyenlíteni. A főszereplő faszi meg egyszerűen sehogy sem tudja elhitetni velem, hogy ő a végzet férfija. Akiért bármire képes a szárnya szegett spanyol démon.

Alapötlet. Meg eleve nagyon necces vállalkozás, amikor egy rendező egy rendező történetét kísérli meg vászonra vinni. Amikor egy film forgatását és vágását látjuk egy forgatott és vágott filmben. Mert a nézőnek véletlenül az a benyomása támad, hogy ennek a szegény Almodóvarnak sem jut már más eszébe, csak önnön szakmája, és az abból adódó valós vagy elképzelt érzéki kalandok. (Lásd: két bekezdéssel lejjebb.)

Nekem az egész film valahogy egy kicsit légiesebb, könnyebb, mint azt a történet megkívánná. Ezzel együtt a cselekményszálak soros és fordított vonalvezetése azt eredményezi, hogy egyszer sem kell az óránkra pillantanunk a vetítés közben.

Szóval végső soron mégiscsak viszi a lécet a film, még akkor is, ha a moziból kifele megvan az emberben az a fura érzés, hogy a filmrendező csupán a legszebb élő spanyol színésznőt szerette volna ágyba édesgetni, s ezért már a második filmet volt hajlandó leforgatni vele.

Összefoglalom: szemnek kellemes film, izgalmas cselekménnyel, gyér drámaisággal. Abszolút randibiztos.

Még két felfedezés:

1. a mellettem ülő csajok odáig voltak a filmbéli Judit (Blanca Portillo) lakásában található könyvespolcért. Ami tényleg nagyon klassz. Kár, hogy az Ikea még nem árulja.

2. Lanzarote, és maga El Golfo tényleg varázslatos hely. Minden vesztébe menekülő szerelmespárnak ajánlott desztináció.

Kevés gyorsabbra vágott, pörgőbb filmet láttam az utóbbi időben. Olyan mintha az Office-t a 24 stábja rendezte és vágta volna. Az In The Loop megtekintéséhez ugyanakkor egy vasárnap esti 10:30-as vetítést sikerült kiválasztani.

Ez a két paraméter együtt pedig azt eredményezte, hogy félálomban kellett ocsúdnom a fáziskéséssel felfogott poénokon. És ez, lássuk be, nem a legönfeledtebb módja a szórakozásnak.

A film humorára amúgy könnyű ráhangolódni, és biztos, hogy meg fogom nézni még egyszer vagy kétszer. Lehetőség szerint mondjuk vasárnap kora délután, amikor világbéke és csendélet honol a városban. Épp csak elfogyott a kávé az ebéd után asztalra került csészékből. És minden készen áll arra, hogy a hét utolsó hasznos órái stimulált agyműködéssel teljenek.

Amúgy a Kinóban kiváló az orosz import sör (Baltika). Arról nem is beszélve, hogy sörrel, borral, narancslével a kézben is be lehet menni filmet nézni. Plusz imádom, hogy úgy lehet rendelni a pultnál, hogy "kérek egy sört, egy fröccsöt és két jegyet a következő előadásra." A végére hagytam a legjobbat: a pincér azt mondja, hogy akár délután 4-kor is lehet náluk reggelizni.

Ami a Kinót kétségtelenül Budapest egyik legszerethetőbb helyévé teszi.

Speaking of Harvey Keitel, at the end of the movie “Reservoir Dogs” (another spoiler!), Keitel and two other main characters find themselves in a triangle, all pointing guns at one another. This situation, known as a Mexican standoff (and borrowed from “The Good, the Bad, and the Ugly”) is the province of an area of social network analysis known as balance theory. Which social relationships are stable? Well, not this one.

If you and someone else hate the same third person, but like each other, balance theory says you’re golden - all three can persist without changing their opinions. On the other hand, if all three of you despise the others, it’s an unstable triad, as well as a wildly common plot point for crime movies. While there are numerous resolutions - one person changes his preference toward another, a relationship tie is cut - another route back to stability, albeit a messy one, is the gunning down of at least one person. Presumably not a mathematician, who would already be out of there.

Érdekes lenne egy olyan blog vagy könyv, mely sorra veszi a filmtörténet fontosabb alkotásaiban fellelhető matematikai problémákat és azok lehetséges megoldásait.

(A Kutyaszorítóban idézett jelenete itt nézhető újra.)