Topál József és munkatársai egy éve publikáltak pszichológiai-etológiai tanulmányukat az amerikai Science szaklapban. Majd idén szeptemberben újabb megfigyelésekkel egészítették ki felfedezésüket. Az úttörő kutatás azt vizsgálta, hogy a csecsemők és a kutyák miként teljesítenek abban a játékban, mikor egy ember ismételten elrejt egy tárgyat két edény közül az egyik alatt.

A kutatók azt figyelték meg, hogy a 10 hónapos vagy annál fiatalabb kisbabák és a kutyák is sokat tévednek.

e furcsa keresési hiba elsősorban arra vezethető vissza, hogy a babák az ember kommunikációs viselkedési jegyekkel gazdagon „fűszerezett" rejtését általános tanítási-ismeretátadási helyzetnek tekintik. Vagyis a helyzetet nem egyszerű tárgykeresési feladatként kezelik (azaz „keresd a tárgyat ott ahol legutóbb láttad eltűnni"), hanem valamely általánosítható információt ragadnak meg („a keresett tárgy általában az első edény alatt található"). Korábbi megfigyelések igazolták, hogy az emberi csecsemő érzékenyen reagál azokra a kommunikációs jelzésekre, melyek a másik személy közlésre irányuló szándékát jelzik (például szemkontaktus, megszólítás), és ilyen helyzetekben elméje nagyon speciális, tanulásra kész „üzemmódba" kapcsol.

A magyar kutatók tehát arra a következtetésre jutottak, hogy a kisbabák és a kutyák valójában figyelembe szeretnék venni az instrukciókat, ám ez gyakran nem vezet eredményre. Ellentétben a szelíd farkasokkal, melyek sokkal kevesebbet tévednek a keresős játékban. Topálék szerint azért, mert a farkasok evolúciós szempontból távolabb vannak az ember-kutya párostól, ezért kevésbé is foglalkoznak az instruálással. Vagyis hiányzik belőlük az említett "speciális, tanulásra kész üzemmód".

A Science-ben ugyanakkor idén szeptember végén egy amerikai kutatócsoport is publikálta a témában tett felfedezéseit. Az amerikaiak éppen ellenkező következtetésre jutottak, mint a magyarok. Egy számítógépes program segítségével szimulálták a kisbabák és kutyák tévedési gyakoriságát, hogy vizsgálhassák azt is, milyen szerepe van a teljesítményben a jelen lévő instruáló személynek.

Az Iowai és Indianai Egyetem kutatói arra jöttek rá, hogy a kisgyerekek és a kutyák akkor tévednek sokat a keresős játékban, amikor a felnőtt instruál. Egyszerűen összezavarja őket a felnőtt mimikája, magyarázása, és ezért rontanak. Vagyis e két csoport nem rendelkezik semmiféle speciális, érzékeny tanulási képességgel. Számukra sok esetben a figyelem elterelődésével egyenlő, ha egy személy jelen van a játék közben.

Míg a farkasok sokkal jobban tudják memóriájukat összpontosítani a feladatra, és kevésbé engednek teret más külső ingereknek, ezért jobbak a tárgy megtalálásában. Az amerikaiak kutatásából az is következik, hogy a kisbabák és kutyák esetében kifejezetten negatív hatása van, ha a felnőttek jelen vannak a keresős játék közben.

(via kottke)

Az utóbbi években a Lego teljesen elvesztette a fonalat, és mostanra szinte csak olyan pakkokat árusítanak, melyek valamilyen mese/film/egyéb tematikában születnek.

Pedig a Lego igazi vonzereje éppen az alapverzióban, vagyis a sima építőkockákban van/volt. A gyerekeket is nyilván többször le tudja kötni a sima építőkockák rakosgatása, mint az egynyári, aktuálisan trendi star wars-os, kalózos, űrhajós és egyéb konceptpakkok.

Lehet, hogy a Lego jól keres tematikus játékaival, de az is bizonyos, hogy ezzel éppen saját brandjét árusítja ki. A hollywoodi szuperhősök segítségével.

Szóval örvendetes, hogy a New York Times utánament ennek a témának, Kottke pedig megint jó érzékkel repostolt. A Timesnak megszólaló pszichológus szerint a fő probléma a tematikus legókkal, hogy azt használva a gyerekek a Hollywood által megálmodott képzeletvilágba merülnek el, míg a sima építőkockákkal a gyerek saját képzelőtehetségére van utalva.

Legközelebb, ha az Alkotás úti Legoüzlet felé járok, bemegyek, és csekkolom, hogy lehetséges-e még egyáltalán sima építőkocka-csomagokat kapni.

Az Index a hétvégén vezető anyagként közölt egy cikket, mely a Rorschach-teszten élcelődik, egyben ismerteti a teszt 10 ábráját. (Nem linkelem ide. A Google-ban rákeresve már a harmadik találat az ominózus Index-cikk.) Ezt a tesztet egyébként elég gyakran alkalmazzák a klinikai pszichológiában, ugyanis bizonyos esetekben igen korán és igen gyorsan lehet egyes mentális problémák nyomára bukkanni a vizsgált személynél.

A személyiségkarakterisztika meghatározására és elemzésére alkalmas teszttel nyilván mindenki találkozott, aki valaha tanult pszichológiát egyetemen. Ugyanők azt is tudják, hogy ez a teszt csak akkor lehet eredményes, ha a vizsgált személy nem ismeri az ábrákat és azok értelmezési lehetőségeit.

És ugye itt érkezünk el a problémáig, miszerint az Index, azzal, hogy címlapvezető cikkben ismerteti a Rorschach-tesztet, vajon felelőtlenül jár-e el.

Nagyon nem szeretem, ha a médiával kapcsolatban etikai maximákat hangoztatnak, de vannak esetek, amikor mégis ezt kell tenni.

Hasonló példa - sajtó vs. etika tárgykörre - még az öngyilkossággal foglalkozó cikkek publikálása. (De ide vehetnénk azt a Blikk-címlapot is, mely a hirtelen elhunyt Fehér Miklós haláltusáját ábrázolta.) Mint már ebben a blogban is volt róla szó, az öngyilkosság bemutatása nagy nyilvánosság előtt különféle lehet. Bizonyos tálalások (az öngyilkosság romantizálása, létező alternatívaként történő bemutatása, vélt indokoltságának sugallása) maga után vonhatja, hogy a média beszámolója hatására megnő az öngyilkosságok, adott öngyilkossági módszerek előforulásának száma.

A Werther-effektust persze lehet bunkó módon úgy értelmezni, hogy "ja kérem, aki egy cikk miatt lesz öngyilkos, az meg is érdemli", ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a mély depresszió és beszűkült tudatállapot sokkal hajlamosabbá teszi az érintett személyeket arra, hogy megcselekedjék azt, amit tiszta tudattal sosem tennének meg.

Az emberélet pedig emberélet. A mentális betegség pedig éppen olyan betegség, mint a fizikális. Sajnos az sem mentség az ilyen és hasonló dolgokon való élcelődésre, hogy maga a módszer, a Rorschach-teszt felett lassan - az internet korában determinisztikusan - eljár az idő.

Pontosabban: egyre nehezebb számolni azzal, hogy a vizsgált személy nem ismeri magát a tesztet és annak értékelési lehetőségeit. Ezzel együtt etikai és morális probléma a sajtó részéről bunkó módon gúnyt űzni olyan módszerekből, melyek emberéleteket menthetnek és segíthetik a mihamarabbi gyógyulást.

Az is igaz, hogy a sajtó szabadsága szent. Mindenről lehet írni. Csak talán nem mindig mindegy a "hogyan"... Utóbbi kérdésre meg jó esetben a lelkiismeretünk, elvi meggyőződésünk ad választ.

Természetesen lehetséges a Rorschach-tesztet publikálni, kigúnyolni, miként lehetséges egy öngyilkosságot a sajtóban, webszájtokon, fórumokon "érthető cselekedetként" bemutatni. Sőt, lehetséges az egyiktől elhatárolódni, a másikat megcselekedni is.

Aki jobban szétnéz az interneten, ezeknél sokkal súlyosabb, gyomorforgatóbb dolgokat is találhat ezerszámra. A kérdés mindig csak az, hogy mi ezekből mit vállalunk fel, mi mögé állnánk oda jó szívvel, saját nevünkkel...

[update] Az Index mostani eljárása márcsak azért is figyelemre méltó, mert néhány évvel ezelőtt, a teszttel egy másik téma kapcsán foglalkozó cikkükben még helyesen mutattak rá arra, hogy a "Rorschach-tesztben használt "tintapacák" titkosak, bemutatásuk tiltott, éppen azért, hogy a vizsgált személyre spontán módon hassanak, és a reakciókat pontosan fel lehessen velük mérni. Emiatt a vizsgálat során alkalmazott tíz paca és a cikkekben vagy lexikonokban bemutatott tintaábrák nem ugyanazok, legfeljebb az ismeretterjesztés okán az utóbbiak hasonlítanak az eredetiekhez."