Valószínűleg ketten vagyunk az univerzumban, akik a címben jelzett mindhárom fesztiválon jelen voltak idén.

Az első, a Rock Werchter valami olyasmi Belgiumban, mint nálunk a Sziget. Bár csak két színpad van, és a fesztivál területe is jóval kisebb, a tömeg, a por, és a hangulat is leginkább a Szigetével összemérhető.

A Werchter azonban nem olyan jó fesztivál, mint amilyen a Sziget. Bármennyire is azt gondolnánk, hogy egy olyan jómódú országban, mint Belgium, sokkal jobb fesztiválokat rendeznek, ez a valóságban nincs így. Legalábbis a Werchterről ez biztosan nem mondható el.

Kezdjük mindjárt a legfájdalmasabb dologgal: a Werchtert idén 33 fokos rekkenő hőségben rendezték meg, ám a szervezőknek eszük ágában nem volt árnyékhelyeket biztosítani a fesztiválozóknak. Flamand barátaink szerint általában az eső szokta elmosni a júliusi fesztivált, ám erre sem készülnek a szervezők. Hagyják, hogy hadd ázzon a több tízezer fesztiválozó, vagy süljön a napon, sörrel a kezében.

Magyar szemmel a másik horror dolog a Werchteren maguk az árak. Lévén Belgiumban vagyunk, a sört nem korsóban, hanem pohárban mérik. Ám a Werchteren egyes sörök esetében ez nem 3, hanem 2 decilitert jelent. Darabonként 2-3 eurós összegért.

Ugyanakkor pár dologban jobb ez a fesztivál, mint a Sziget. Az egyik, hogy megbízható a sör és az ételek színvonala is. A fesztiválozó közönség valamivel kulturáltabb, bár az is igaz, hogy a Werchteren idén az elsőszámú szórakozás az volt, hogy a részegebb belgák és küldöldi fesztiválozók bedobálták a pár kortynyi sört tartalmazó poharakat a tömegbe.

Persze a belgák, és legfőképp a flamandok békés emberek. Úgyhogy ennél komolyabb balhézásoknak nyoma sem volt.

Kis szocigráfiai kitérő: a Belgiumot ismerők számára minden bizonnyal érdekes lehet, hogy a Werchteren szinten csak és kizárólag fehér flamandokat és vallonokat találunk. A belgiumi kissebségek szinte teljes mértékben elkerülik ezt a rendezvényt. Nyilván elsősorban a zenei felhozatalnak köszönhető mindez. Hiszen a rockzene továbbra is általában a fehér nyugati fiatalság zenéje.

A Werchteren a legkatasztrofálisabb dolog mégsem maga a fesztivál, hanem az onnan való hazajutás. Mert az még pozitívum, hogy a belépőjegy mellé kap az ember egy ingyen retúr vonatjegyet, és a leuveni pályaudvarról ingyen buszok visznek el Werchterbe. Csakhogy a hazajutás már nem ilyen kulturált.

A fesztivál - nem vicc - hajnali 2-kor egyszerűen bezár. És akinek nincs sátorhelye, az szépen mehet vissza a leuveni pályaudvarra, és ott a váróteremben várhatja ki, hogy hajnali 5 körül megérkezzen az első vonat, ami Brüsszel vagy Antwerpen felé megy. (pár fotó itt.)

Ahogy hazaértünk Belgiumból, egyből vettük is az irányt a Balaton Sound felé. A korábbi évekhez képest érzésre sokkal zsúfoltabb volt a fesztivál. Mozdulni is alig lehet, hatalmas a forróság, és - a Werchterhez képest mindenképpen - egy nagy divatbemutatóra hasonlít ez az egész összejövetel továbbra is.

A férfiak szerintem külön a Sound miatt gyúrnak, és borotválják le a mellkasukat. A csajok próbálják beizzítani a plázák ruhaboltjaiban vásárolt, legtrendibbnek ítélt fürdőruhájukat. Természetesen akinek nincs márkás flipflopja, az nem is ember. Mint hogy a márkás napszemüveg, és a tömeggyártásban készülő egynyári divatokból is itt látható a legtöbb.

Hazatérve Belgiumból ez valahogy sokkal jobban feltűnt, mint az elmúlt években. A magyarok egyszerűen az ilyen fesztiválokat inkább saját divatbemutatójuknak gondolják. Az önfeledtség, haverkodás, szórakozás itt önmagában nem annyira érték. Ki tud jobban pózolni? Kin van menőbb felső vagy flipflop? Kinek van nagyobb autója, és mennyire mer közel parkolni azzal a fesztiválhoz? Ezek a dolgok tűntek fel idén a leginkább.

Hangulatra tehát rosszabb egy picit, mint a Werchter. Zenei felhozatalban is. Függetlenül attól, hogy nem ugyanazon a zenei palettán focizik a két rendezvény. A szervezés viszont sokkal jobb, mint a belga fesztiválon.

Vegyük akkor a harmadikat, a Hegyalja Fesztivált. Egy kedves ismerősöm, Korbely Gyuri invitálására látogattunk el idén a tokaji fesztiválra. Nagyon sokat nem vártam tőle, hiszen a zenei felhozatal egyáltalán nem az én ízlésem.

Ehhez képest a benyomásaink nagyon pozitívak voltak. A fesztivál maga gyönyörű helyen van. Az emberek kedvesek, barátságosak. sokkal inkább önmagukat adják, mint mondjuk a Soundon. Rongyrázás helyett inkább a szabadságérzés dominál. Kicsit a korai Szigetekre hasonlít.

Nincs tömeg, ami nagyon jó érzés. És még egyszer hadd hangsúlyozzam a legfontosabbat: barátságos emberek járnak oda. Vidéki punkok, rockerek, alterosok, szkinhedek. Nagyon jól éreztük magunkat. És persze egy sor érdekes zenét is hallottunk, amit amúgy sosem hallanánk, mert a budapesti fiatalok szórakozóhelyein évek óta csak Dave Guetta szól. Vagy még valami annál is förtelmesebb és jellegtelenebb bulizene.

A Hegyalján persze sokkal nagyobb arányban vannak srácok, mint csajok. Mondjuk 70-80 százalékos a férfiak túlsúlya. Lehet, hogy ez is az oka annak, hogy a rongyrázás egyáltalán nem jellemző erre a fesztiválra.

Szóval a számunkra is meglepő végső sorrend a következőképpen alakult: 1. Hegyalja, 2. Werchter (főleg az újdonság ereje miatt), és 3. Balaton Sound (az egyetlen fesztivál, ahol nem sikerült idén hangulatba jönni).

Jövőre a Les Ardentes-t, a Roskildét és pár magyarországi fesztivált céloztuk be.

Engem mint kortárs zeneszerőt elsősorban az - ahogy én akkoriban neveztem - punk-kromatika érdekelt, ami a szöveggel és a disszonanciával is mint zenei elemmel számol. Érdekelt a zenének ez a hihetetlen leszűkítése, ahol kizárólag a szöveg teszi a helyére a dolgokat. Egyébként azt gondolom, hogy ennek a punk-kromatikának a csúcsát zenei értelemben Kurt Cobain és a Nirvana munkássága jelenti. Mindezt csak azért mondom, mert akkoriban az én fejemben is valami hasonló elképzelés derengett, de 1977-ben ennek sem a technikai, sem a "történelmi" háttere nem volt meg. (Interjú Peter Ogival, a Spions egykori gitáros-zeneszerzőjével a Narancsban)

Ha már Spions: újabban megtalálható a YouTube-on a Nirvánia című szerzeményük is. Magyar punk a 70-es évek végéről...

• Metric - Sick Muse
• The Golden Filter - Thunderbird (mp3)
• Brown Eyed Girls - Abracadabra 
• Taxi Taxi! - More Childish Than In A Long Time
• St. Vincent - Marrow
• Crookers - Put Your Hands On Me

Nincs meg ebben az albumban az az egység és erő, ami az előző, self-titled albumot jellemezte. A vokál gyakran kiforratlan, esetleges. Érződik, hogy a zenekari próba során rögtönözte Vedder a szólamok egyikét-másikát. Vegyük például a The Fixer "ah-hah-ah-aaah" betétjét. (Ami a Facérok-betétdal "Waiting for Somebody" utánérzésének hat leginkább.)

A ritmusszekció viszont nagyon feszes. Valószínűleg a dob-basszus játék viszi el ezt az albumot. A basszusjáték okos és jól dinamizálja a dobjátékot (Johnny Guitar, Gonna See My Friend, Unthought Unknown). Erre jön rá több sávban ritmusgitár, és persze Mike McCready finom szólójátékai.

A ritmusgitáros, Stone Gossard stílusát amúgy legjobban a Supersonic tükrözi. Csakhogy ez a nóta meg az 1996-os No Code Mankind-jának az utánérzése. (Amit szintén Gossard jegyzett.) Akinek van füle a hallásra, az sajnos kihallja belőle.

Érdekesebb próbálkozások az új albumon: Johnny Guitar, Unthought Unknown (leszámítva a vokált), Force Of Nature. Szóval 11-ből 3-ra mondanám, hogy fasza.

Van nekünk itt egy Into The Wild filmzene-utánérzésünk Just Breathe néven. Melyről nem tud nem eszünkbe jutni a Tuolumne. Aztán az album végén a zenekar el is búcsúzik a The End akkordjaira. Ez a dal is picit sematikusra, ötlettelenre sikeredett. Mint a lemez dalainak többsége.

Hallgatható ez az album, meg minden. De azért én a magam részéről nem érzem a 2006-os előző album méltó folytatásának. Sokkal inkább egy, a saját múltján merengő zenekar nosztalgiaalbuma, amit szépen felöltöztettek újhullámos punkrocknak. Ilyen szempontból persze új értelmet nyer az album címe...

Na mindegy, végülis egy koncertzenekarról beszélünk. Régi jó számokból meg úgyis van már elég nekik. Ez az album meg nyugodtan kimehetett volna ingyen a torrentszájtokra.