A tapsgép az 50-es években terjedt el az amerikai tévésorozatokban. A technika kiötlője Charley Douglass volt, aki felfigyelt arra, hogy az élőben felvett közönségreakciók nem mindig elég jók, és nem ártana valahogy utólag javítani ezen. Az eredeti közönségreakciókat ugyan meghagyták, de az utómunka során helyenként mesterségesen felerősítették vagy épp legyengítették, lerövidítették az ovációt, ahogy épp a jelenet - az alkotók szerint - megkívánta.

Ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben a tapsgépnek nem csak mainpulatív szerepe van. Életre hívásában közrejátszott az is, hogy a tévéműsoroknál szerették volna a producerek viszont látni a színházakban, élő showműsorokban tapasztalható közösségi reakciókat. A tévé előtt ülő ember, család túlságosan elszigetelt. A közösségi élményt pedig ebben a térben a mesterséges közönségzaj adja meg a tévénéző számára.

A 60-as években szinte minden valamire való amerikai tévésorozatban alkalmazták a mesterséges tapsot, közönségreakciókat. Többször tesztelték is a technológia szükségességét: a párhuzamosan levetített verziók egyikébe belekeverték a mesterséges tapsot, a másikban pedig az eredeti hangsáv maradt meg. Az eredmények megdöbbentő sikert mutattak a mesterséges ovációval felturbózott verzióknál, és gyakran bukást jelentettek az eredeti közönségzajjal vetített verzióknak.

Egyértelmű győztest nem lehet hirdetni. Ott van például az Office vagy a Szex és New York. Ez a két vígjátéksorozat annak ellenére lett sikeres, hogy készítői egyáltalán nem alkalmaznak tapsgépet. Ugyanakkor, mint a fenti, tapsmentesített Big Bang Theory-jelenet is mutatja, azon sorozatok esetében, ahol a tapsgép szerepeltetése mellett döntöttek, ma már a forgatókönyvíró és a rendező is beleszerkeszti a hatásszüneteket a jelenetekbe. És a színészek számára is egy újfajta megmérettetést jelent a patikamérlegen mért mesterséges közönségreakciókkal való együttjátszás.

A fenti, tapsmentes TBBT-jelenetben persze azt is érdemes megfigyelni, hogy maga a dialógus egyáltalán nem olyan poénos, mintha a mesterséges közönségovációval nézzük. Ebből pedig talán az is következik, hogy legalább annyira fontos számunkra a környezetünk reakciója, mint maga a helyzetkomikum poénossága.

Mack Sennett szerint amikor a közönség zavarodott, akkor nem nevet. Elképzelhető, hogy a tapsgép épp ennek a komédia-szabálynak felel meg: ha mások egyszerre nevetnek fel valamin, akkor önkéntelenül mi is biztosabbak vagyunk abban, hogy az adott szituáció valóban vicces.